A zenei célokról - landmine

A zenei célokról


Mi okból születhetnek új zenék? Miért talál telibe minket egy-egy új alkotás?
Egy kis filózgatás önkifejezésről, formai és tartalmi, absztrakt és racionális aspektusokról...


CIKKEK - ZENEI BLOG


2017-03-27 • Bejegyzés: landmine


Ahány zenész, annyiféle cél és megvalósítás létezik... Egyesek a zenét önkifejezésre használják, mások szórakoz(tat)ni (vagy épp sokkolni) akarnak; vannak, akik anyagi haszonra vagy hírnévre áhítoznak általa, és olyanok is, akik új utakat szeretnének találni, amivel felfrissíthetik, tovább alakíthatják ezt a mindig meg-meg újuló, soha meg nem rekedő művészeti ágat.
Minden attitűdnek megvan a maga helye és szerepe, nehéz lenne elképzelni bármelyik nélkül is. Bármely személyiségtípus megtalálhatja a magának megfelelőt, ill. az egyes életszakaszokban valószínűleg mindbe bele is kóstolunk életünk során.





Az önkifejezés és a befogadók kapcsolata


Az önkifejezésnek több célja és lehetősége van: játszhatunk vagy alkothatunk önmagunk örömére/bánatára, sőt gyógyítására is - anélkül, hogy bárkinek is megmutatnánk; de akár meg is mutathatjuk, hátha tetszik vagy segít másoknak is; ill. lehet kifejezett cél az üzenés vagy valamilyen hatás kiváltása is. Ez tehát nem elsősorban magamutogatást jelent, sokkal több annál.
Az önkifejezés egyszerűen annak a kiírása is lehet, ami bennünk van, de konvencionális módon nem jut kifejeződésre. Nem tudjuk szavakba önteni, nem tudjuk cselekvéssel elmondani. Az absztrakt nyelvek nélkül (mint amilyen a zene is) valószínűleg ezek örökre bennünk is maradnának. Viszont egy ilyen elvonatkoztatott rendszerrel mégis le tudjuk festeni, és valamilyen formába önteni.
Minden ilyen megnyilatkozás hordoz magában egyfajta mentális rezgésszintet, amit bizonyos mennyiségben és minőségben be tudunk fogadni. Mennyiségben, mert az függ a befogadó átélt tapasztalataitól, empátiájától, érzékenységétől; minőségben, mert nincs két egyforma feldolgozás abból, amit- és ahogyan az elme ill. a tudatalatti összerak. Ezért a befogadás mindig szubjektív, mindig részleges, és mindig individuális.

A befogadó akár saját magunk is lehet. Akik írtak már zenét vagy verset, vagy alkottak valamit, talán átéltek már efféle megdöbbenést: "nahát, ezt én írtam? ilyesmik vannak bennem?" Az inspiráció bizonyos helyzetekben vagy lelkiállapotokban akár teljesen tudattalan is lehet, és a végtermék lehet ismeretlen vagy idegen vagy ijesztő is. De lehet átalakító, és meg is könnyebbülhetünk tőle. Ez utóbbit akár önterápiának is hívhatjuk - de természetesen ez szándékosan nem előidézhető.
Ha viszont kifejezetten az a célunk, hogy hatást váltsunk ki másokból, számolnunk kell azzal, hogy a befogadók közel sem élik át ugyanazt és ugyanúgy, ahogyan mi szeretnénk. Ezért legszerencsésebb, ha az önkifejezésbe minél kevésbé keveredik szándék és cél...


Formai rész - intellektuális táplálék


A zene szórakoztató mivolta is igen fontos aspektus. Szórakoztatás alatt nem kizárólag a bulizást értem, hanem azt is, hogy a zene akár intellektuális táplálék is lehet. Ha olyan jelzőt hallunk pl, hogy "igényes zene", arról képzett zenészek, izgalmas zenei megoldások, dögös témák, eredeti dallamok jutnak eszünkbe. Alapvető esztétikai igény, hogy egy felvétel vagy koncert szóljon jól, és ne egy összetákolt dolog legyen.
Szintén személyiség-függő, hogy kinek milyen zenei megoldások tetszenek... egyesek odavannak a kemény zenékért, mások ki nem állhatják; kinek tetszik egy-egy hangszer, kinek nem; valaki egyáltalán nem értékeli a komplexebb zenei nyelveket, másoknál viszont alap igény... ezek a zene formai részéhez tartoznak, amik a tartalmi résszel együtt alkotnak szoros egységet.
A zenében a forma jóval objektívebb, mint a hatás. Természetesen ennek is vannak különféle mércéi... itt összességében mégis fontosabb a szándék és a cél, a konkrét elképzelések, ötletek megvalósítása.




Kreativitás két világban


Az alkotás a zenében egyszerre formai és önkifejező. Mindig benne van az egyén (önmagamból adok valamit), de benne van a befogadó is (a tartalom a formán keresztül jut el hozzá). A zenész, aki zenét ír, mindkettőre figyel, és mindkettőt beengedi - így az alkotás egyszerre tudatos (zenei nyelvek) és tudattalan is (inspiráció); vagyis ez két dimenzió találkozása. Egy zene rengeteg szinten és rétegben képes hatni, s otthonos a racionális (bal agyfélteke), ill. az absztrakt, kreatív (jobb agyfélteke) világban is.
A kreativitás azért nem korlátozódik kizárólag az alkotásra. Egy-egy dalt, témát, művet eljátszani sokféle-képpen lehet, ami mindig függ az előadó hangszeres felkészültéségétől, érzelmi állapotától, érzékenységétől, előadói rutinjától, jártasságától. Az 'előadóművészet' találó kifejezés: egy előadás minősége különböző művészi értékeket képviselhet - ami megint csak a hallgató befogadókészségével ad együttesen zenei élményt. Az 'alkotóművészet' ellenben értelmetlen kifejezés: az alkotás, mint folyamat önmagában sosem művészi; legfeljebb a produktum színvonala lehet az.

Az egyéniség, az újítás kérdése (vagy inkább természete) szintén kettős. Az önkifejezés önmagában hordozza az egyéni tartalmat is (ebből a szemszögből tehát tudattalan), de a formai (tudatos, szándékos) oldal itt is általában jelen van. Optimális esetben a kettő együtt és egyszerre jelenik meg, és egyik sem túlzó mértékben. Ha mégis -vagyis ha az egyik rész hiányzik-, azt inkább kísérletnek hívhatjuk; ami aztán egy szép napon, kifejlett/kiteljesedett minőségben, friss, egyedi mivoltával valódi újítást és irányokat hozhat.




CIKKEK - ZENEI BLOG

FŐOLDAL