Mastodon - Crack the sky - landmine

Mastodon - Crack the skye

(ajánló)


Az amerikai zenekar negyedik lemeze, amely 2009-ben jelent meg.
Az olyan dalok, mint az Oblivion, vagy a The Czar, a legjobb rockzenei hagyományokat ötvözik a pszichedeliával.


CIKKEK - ZENEI BLOG


2016-08-20 • Bejegyzés: landmine


Oblivion - a klipes nyitódal


Elég későn kezdtem ismerkedni ezzel a zenekarral (Mastodon); eleinte nem is igen fogott meg, bár azt már akkor is hallottam, hogy vannak érdekes témáik. Aztán valahogy előkerült ez a lemez, emlékeztem is pár részletre. Pár nap múlva azt vettem észre, hogy már vagy háromszor lepörgött, és nagyon elkapott.

Elsőként a nyitó Oblivion refrénje nyűgözött le a kétszólamú énektémájával (a hangszín nekem kicsit Ozzy-s), amit a gitárriffek erőteljesen támogatnak. Aztán persze ott van a verze szeletelős-lépkedős gitártémája, és felette (ha minden igaz) a dobos kolléga király hangja is. A második refrén után a bontogatós téma nagyon hatásos váltás, és a gitárszólók azonnal kidobnak az űrbe. Ahogy váltogatják a szólórészeket és a hangnemeket, a hangulat egyre jobban fokozódik, már-már átlátszóvá válunk, feloldódunk - és tetőpontként a menetelős riff bombaként robban be, eltiporva parányi emberlétünk szilánkdarabkáit.. és persze nem lehet megállni egy jó headbangelés nélkül.. :) A szöveg is nagyon passzol a hangulathoz, a feledés a zenei áttetszőség metafórájával elegyítve kerek egészet alkot a dalban. A klipje sem igazán tetszett elsőre, és ma már tényleg nem értem, miért.. szuper színek, kifejező tekintetek, retro díszlet, ahogy kell; ötcsillagos pszichedelikus utazás ötpercben.





A dalok tele jammeléssel és pszichedeliával


A Divinations az elszállós kezdés után keményre vált; a Quintessence baljós, nyúlkálós riffjeivel igazi progresszív ízt hoz, és itt szembesülök vele először, milyen mesterien váltogatják a témák jellegét és a hangnemeket. A végén a jammelős rész a dobos óriási pörgetéseivel nagy-nagy élmény még ebben a dalban.

Aztán jön a másik kedvenc a lemezről, The Czar címmel. Lassan építkező kezdés, beúszó refrén, elúsztatós monotonitás, füstszagú mellékíz - majd itt is váratlan téma- és hangulatváltás (közben konstatlódik bennem, mennyire jó ez a nyers, szilaj hangzás, ami -szerencsére- össze sem hasonlítható a ma divatos agyontriggerelt és kémiai labor-soundokkal; természetes, kicsit retro pergő, nincs túlértékelt lábdob, a gitárok és a basszus talán csak 1-1 szólam, és talán élőben rántották fel, nem szólamonként, nincs ezer digitális utóeffekt sem). A jam után visszaúszunk újra a barna, elfeledett mocsarak birodalmába, a gitárszóló lehengerlő, benne egy életnyi csalódás, mégis erő és állhatatosság.

Ghost of Karelia a következő, ötletes, megtekert témák, ritmusok, fogós dallamok, abszolút hangulat-alapú, a technikai felkészültség csöppet sem erőltetett, nincs öncélúság , sem szándékos visszafogottság, teljesen jó és természetes az arány. A címadó kicsit makacsabb, keményebb tétel; a középrész viszont itt is sok(k)hangulatú, dimenziótlan, időtlen, akárcsak a többi dalban. A hosszú Last Baron méltó zárás (bár itt érzem egyedül, hogy azért kissé tömény lett), klassz dallamokkal, bólogatós riffekkel, átfogva a lemez sokszínű, mégis egységes képét.

Ajánlom mindenkinek, aki szereti átengedni magát erőteljes, egyedi hangulatoknak, szeret elsodródni, beledermedni egy olyan eklektikus ősmasszába, ami ezeknek a srácoknak nagyon a részük és természetük. Mintha bennük lenne a rockzene összes hagyománya és hozománya egészen az '50-es évektől. Nem mindig lehet hallgatni; különleges napokra, időkre való.




CIKKEK - ZENEI BLOG

FŐOLDAL