Alice In Chains - The devil put dinosaurs here
(ajánló) Az újjáalakult seattle-i grunge/hard rock zenekar második fejezetéből... Progresszív témák, gazdag hagzásvilág, sajátos hangulatok - néhány benyomás a fent említett lemezről.
Hangorkánok és hangulatfestés
Kontrasztok az album gerincén
Az újabb éra második fejezete, a The Devil Put Dinosaurs Here album 2013-ban jelent meg. Persze kissé más már az irány, mint a klasszikussá vált lemezeken, de azért itt van pár védjegy, ami gondoskodik arról, hogy az AIC továbbra is kiemelkedőt alkothasson. Leginkább Jerry Cantrell dalszerzőre gondolok, és az ő sajátos atmoszférájú zenei stílusára. Ami egyébként egy igen kreatív, mégis visszafogott kifejezésmód. Témái, riffjei általában egész egyszerűek, de mégis mindig van bennük valami más, valami nem megszokott apróság, amire felkaphatjuk a fejünket.
A lemez felépítése is kiváló, a lezúzó kezdést követően egy picit szellősebb téma következik (Pretty done); a húzós, egyszerű alapon többszólamú gitártémák süvítenek, egymást követik az ötletes, teljesen klisé-mentes (ének)témák. A pici hangulatfokozó dallamfoszlányokat is nagyon jól eltalálták, sokat tesznek a zenéhez.
A Stone keménykötésű, már-már morbid főriffje szintén rendkívül egyszerű, mégis ütős; ráemelkedvén a blues-os hatású ének érdekes elegyet képez, amit a téma-végi kiállások hard rock-os hangulata még tovább fokoz. A gitárszóló aztán megborítja a dalt, nagyon dallamos és kifejező, főleg az a szekundsúrlódás ott a végén. Minden hang a helyén van, nincs fölösleges momentum, lecsupaszított és lényegre törő.
A címadó szám elég beteg hangulatú lett, és kicsit talán meglepő is az AIC-től, de nekem nagyon bejön, a klippel együtt. Belassult, elkeseredett trip, sok iróniával és sajátos hangulatokkal. A rövidke szóló itt is nagyszerű, ill. a lezáró téma kegyetlen tiprása is kiemelkedő.
A Lab Monkey és a Low Ceiling újabb lazítás, kissé klasszikusabb hard rock hangvétel, kellemes, szerethető témákkal.
Újabb kedvenc a Breath on a Window, amelyben a dal kettőssége és ezek kontrasztja tetszik leginkább. Míg az első rész amolyan "motoros highway" hangulat, a közepén jön a meglepi és az átfordulás. Elúszós bontogatás, majd az azt követő ének-és gitárdallam páros a lemez egyik csúcspontja, abszolút kifejező hangulat, megunhatatlan és gyönyörű az egész, telis tele fájdalommal és együttérzéssel.
Ezután muszáj volt újra lazítani (Scalpel).. De aztán jön a pokol, újabb óriási dal Phantom Limb címmel. Ez a dal már inkább metálos, nagyon sötét tónusú; lopakodóan építkezik, s a kétrészes refrén úgy csap le ránk, hogy közben nincs az az érzésünk, mennyire ki van emelve, mert minden téma fontos szereppel bír - de aztán mégis meglepődünk kíméletlenségén, a kis/nagyszeptimmel operáló kvintezéssel, az ólomsúlyú, ezerszólamúnak tűnő kórusokkal, mint egy pusztító vihar.., ill. a lenyugvó résszel, mely esővel mossa el a lerombolt tájakat..
A hangzás elég ütős, persze kissé ott van a mai modern digitális mellékíz, de az óriási témák miatt ez alig észrevehető.
A zenészi teljesítményre teljesen helytálló használni az alázatos szót, itt aztán tényleg nincs felesleg, túljátszott szóló vagy dobtéma vagy bármi más. Minden teljesen lényegre törő, és ez példaértékű. A vokáltémák persze nem szegényesek, de ez nálam nem gond :)
Néhányan úgy vannak vele, hogy Staley nélkül ez már nem AIC - ami jogos is lehet; én személy szerint (bár ezzel valószínűleg majdnem hogy egyedül lehetek) jobban kedvelem a mai vonalat, és a Cantrell-DuVall páros méginkább tetszik. Remélem, a következő lemezük is ilyen szuper lesz, mint ez az album.
Ajánlom bárkinek, aki szereti a progresszívebb, sajátos hangulatú rockzenéket.