Alice in chains - The devil put dinosaurs here - landmine

Alice In Chains - The devil put dinosaurs here

(ajánló)


Az újjáalakult seattle-i grunge/hard rock zenekar második fejezetéből... Progresszív témák, gazdag hagzásvilág, sajátos hangulatok - néhány benyomás a fent említett lemezről.


CIKKEK - ZENEI BLOG


2018-04-03 • Bejegyzés: landmine


Mivel eléggé válogatós vagyok, sajnos meglehetősen ritkán találok olyasmi zenéket, amelyekben van valami plusz, valami több, egy apró szikra, ami kiemeli őket a mai hatalmas zenei dömpingből. Rengeteg egymáshoz hasonló, piac-orientált zene van, amik persze így is célt találnak, de ritkán állják ki az idő próbáját, és általában pár hallgatás után eltűnnek lejátszóink listájáról. Ha igazán átjön számunkra egy zene tartalma, hangulata, mondanivalója, azt valahogy mindig tisztán érezzük - és ezektől aztán nem szabadulunk olyan könnyen.. :)


Hangorkánok és hangulatfestés


Az Alice In Chains múltja elég régre nyúlik vissza, a '87-es megalakulás, a grunge-os kezdet, ill. Layne Staley halála és a zenekar szünete/újjáalakulása közben sok víz folyt le a zenekar folyóján, de még mindig itt vannak, és két király lemezzel örvendeztették meg rajongóikat.
Az újabb éra második fejezete, a The Devil Put Dinosaurs Here album 2013-ban jelent meg. Persze kissé más már az irány, mint a klasszikussá vált lemezeken, de azért itt van pár védjegy, ami gondoskodik arról, hogy az AIC továbbra is kiemelkedőt alkothasson. Leginkább Jerry Cantrell dalszerzőre gondolok, és az ő sajátos atmoszférájú zenei stílusára. Ami egyébként egy igen kreatív, mégis visszafogott kifejezésmód. Témái, riffjei általában egész egyszerűek, de mégis mindig van bennük valami más, valami nem megszokott apróság, amire felkaphatjuk a fejünket.





A fenti Hollow pl. máris egy ilyen riffel indít. Kromatikus lépkedés, áttartott magas hangok, hangulatfestő színező szólamok, stb. Közben beúszik a szintén védjegy-szerű többszólamú éneksáv, amivel egy félelmetesen gazdag hangorkánt kapunk már a bridge alatt is (ami elsőre már egy refrénnel is felérne, de azt a második kör végén kapjuk, mint kiteljesedett tetőpontot).
A lemez felépítése is kiváló, a lezúzó kezdést követően egy picit szellősebb téma következik (Pretty done); a húzós, egyszerű alapon többszólamú gitártémák süvítenek, egymást követik az ötletes, teljesen klisé-mentes (ének)témák. A pici hangulatfokozó dallamfoszlányokat is nagyon jól eltalálták, sokat tesznek a zenéhez.
A Stone keménykötésű, már-már morbid főriffje szintén rendkívül egyszerű, mégis ütős; ráemelkedvén a blues-os hatású ének érdekes elegyet képez, amit a téma-végi kiállások hard rock-os hangulata még tovább fokoz. A gitárszóló aztán megborítja a dalt, nagyon dallamos és kifejező, főleg az a szekundsúrlódás ott a végén. Minden hang a helyén van, nincs fölösleges momentum, lecsupaszított és lényegre törő.


Kontrasztok az album gerincén


A Voices lazít az összképen - belefér, bár én sokszor áttekerem..
A címadó szám elég beteg hangulatú lett, és kicsit talán meglepő is az AIC-től, de nekem nagyon bejön, a klippel együtt. Belassult, elkeseredett trip, sok iróniával és sajátos hangulatokkal. A rövidke szóló itt is nagyszerű, ill. a lezáró téma kegyetlen tiprása is kiemelkedő.
A Lab Monkey és a Low Ceiling újabb lazítás, kissé klasszikusabb hard rock hangvétel, kellemes, szerethető témákkal.

Újabb kedvenc a Breath on a Window, amelyben a dal kettőssége és ezek kontrasztja tetszik leginkább. Míg az első rész amolyan "motoros highway" hangulat, a közepén jön a meglepi és az átfordulás. Elúszós bontogatás, majd az azt követő ének-és gitárdallam páros a lemez egyik csúcspontja, abszolút kifejező hangulat, megunhatatlan és gyönyörű az egész, telis tele fájdalommal és együttérzéssel.
Ezután muszáj volt újra lazítani (Scalpel).. De aztán jön a pokol, újabb óriási dal Phantom Limb címmel. Ez a dal már inkább metálos, nagyon sötét tónusú; lopakodóan építkezik, s a kétrészes refrén úgy csap le ránk, hogy közben nincs az az érzésünk, mennyire ki van emelve, mert minden téma fontos szereppel bír - de aztán mégis meglepődünk kíméletlenségén, a kis/nagyszeptimmel operáló kvintezéssel, az ólomsúlyú, ezerszólamúnak tűnő kórusokkal, mint egy pusztító vihar.., ill. a lenyugvó résszel, mely esővel mossa el a lerombolt tájakat..





A szomorkás Hung on a Hook és a Choke zárja a lemezt - és hát marad bennünk egy hangulat.. és alig várjuk, hogy újra végighallgassuk az albumot, de nem lehet, mert kell, hogy maradjon valami későbbre is, hiszen ilyen mesterművel spórolni kell.

A hangzás elég ütős, persze kissé ott van a mai modern digitális mellékíz, de az óriási témák miatt ez alig észrevehető.
A zenészi teljesítményre teljesen helytálló használni az alázatos szót, itt aztán tényleg nincs felesleg, túljátszott szóló vagy dobtéma vagy bármi más. Minden teljesen lényegre törő, és ez példaértékű. A vokáltémák persze nem szegényesek, de ez nálam nem gond :)

Néhányan úgy vannak vele, hogy Staley nélkül ez már nem AIC - ami jogos is lehet; én személy szerint (bár ezzel valószínűleg majdnem hogy egyedül lehetek) jobban kedvelem a mai vonalat, és a Cantrell-DuVall páros méginkább tetszik. Remélem, a következő lemezük is ilyen szuper lesz, mint ez az album.
Ajánlom bárkinek, aki szereti a progresszívebb, sajátos hangulatú rockzenéket.




CIKKEK - ZENEI BLOG

FŐOLDAL