Az improvizációról (bevezető) - landmine

Az improvizációról - bevezető


Mi is pontosan a rögtönzés? Vannak-e kötöttségei, szabályai, s ha igen, mifélék?
A cikkben a tudatos improvizációról és azok szintjeiről esik szó néhány gondolat erejéig...


CIKKEK - ZENEI BLOG


2017-05-30 • Bejegyzés: landmine


(A cikkek tartalmának, anyagainak más helyeken való megjelenítése csak engedélykéréssel lehetséges!)






Az improvizáció egy spontán ötlet azonnali formába öntését jelenti. Természetesen a rögtönzést nem csak a művészet ismeri; a mindennapi életben is számtalan alkalommal improvizálunk, akár beszédben, akár munkában, vagy épp sportban, játékban, főzésben, stb. Az improvizálás hétköznapisága mutatja, hogy ez a készség minden lényben benne lakozik (még az állatokban is).
A rögtönzés lehet tudatos ("kontrollált") vagy tudattalan ("önműködő"). Tudatos alatt a köznapi szóhasználat szerint valamiféle megtervezettséget értünk; tudattalan alatt pedig eltervezetlenül kibomló történéseket.

A zenében is jelen van a kétfajta működési elv: az improvizálás lehet "ösztönös", tudunk alkotni dallamokat, akkordmeneteket, ritmusokat előzetes háttérismeretek nélkül is; viszont színesebbé, stílusosabbá, érettebbé tehetjük játékunkat némi tanulással, elmélyedéssel, ill. az összefüggések megértésével (vagyis a "kontrollal").


Kötöttségek a szabad rögtönzésben?


Általában azért minden improvizációnak vannak kötöttségei. Ha összeül 4-5 ember bármilyen megkötés nélkül, és mindegyik elkezdi játszani, ami eszébe jut, abból általában nem sül ki túl sok jó. Ezt nemigen nevezhetjük improvizálásnak, vagy jammelésnek. Ahhoz, hogy valami élvezhető jöjjön ki az egészből, jelen kell lennie valamilyen közegnek, amibe mindenki bele tudja tenni a saját odaillő ötleteit. Már egy jó ritmusképlet is elég lehet kezdésnek; még biztosabb alapot azonban egy előre megbeszélt hangnem adhat.
A zenei rögtönzésben tehát az elsőszámú kötöttséget (vagy inkább kiindulási alapot) az alaphangnem és a ritmusképlet adja. Ha zenénknek van egy alaplüktetése, és egy hangneme, és ha a hangszeresek rendelkeznek egy alapszintű dallamérzékkel, vagy elméleti ismerettel, máris össze tudnak rakni egyszerűbb zenei motívumokat, amibe mindenki beleviheti ötleteit - az alap-közeg pedig összefogja és egy közös nyelv alatt egyesíti ezeket.

A legősibb kultúrákban a ritmus jelentette az elsődleges zenei közeget. Később, ahogy megjelentek a dallam- és harmóniahangszerek, ezt a közeget kiegészítette a hangnemiség. A legegyszerűbb zenék általában egy-két harmóniából állnak, ahol nem feltétlenül kell különösebb figyelmet szentelni a hangsorok variálásának. Egy-egy ilyen körre egy tényleg minimális tudással is képes bárki egyszerűbb dallamokat, ritmuskat játszani. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem lehet nagyon érdekes, szép és izgalmas dolgokat játszani egy két akkordos körre is - de ehhez már nem árt némi rutin és tudás.
A zenei formák másik végén az igen összetett muzsikák állnak, ahol akár egy-két ütemenként hangnemváltások vannak. A modern jazz műfajaiban pl. rengeteg olyan akkordkört találunk, aminek átlátásához és improvizatív előadásához komoly gyakorlások és sok-sok idő szükségeltetik. Itt az "ösztönös" játék kevésbé működik. Minél összetettebb az alap, annál több tudatos készültség szükséges. A tanulás során a zenész megismerkedik a hangnemekkel, akkordokkal, skálákkal, ezek összefüggéseivel, a stílusbeli sajátosságokkal (hangsúlyok, frazírok), és számos kialakult szabállyal - s mindezen szabályok és begyakorolt formulák ellenére mégis spontán és rögtönzés-szerű marad az, ahogyan ezeket felhasználja, ill. ezekből saját zenei mondanivalót alkot.
A szabályosságok tehát nem kötik az improvizációt; ellenkezőleg: egy biztos közeget teremtenek számára, amelyben mozogni tud, lélegezni, saját életre kelni.





Az fent említett komolyabb rögtönzési metódus gyakorlós fázisában még a kéz és az agy uralja a folyamatot, aminek végezetül a hallás utáni játék veszi át a szerepét. A belénk ivódott sémák, 'lickek' adják azt az alapot, amiből kibontakozhat a helyzeteknek és közegeknek megfelelő spontán játék. Összességében elmondható, hogy az improvizáció ezeknek az elemeknek, ill. a mögöttük meghúzódó elméleti-gyakorlati tudásnak a különféle lecsapódásai, ösztönös reakciói.


Sztereotípiák...


A modern zenei improvizációhoz természetesen társulnak sztereotípiák is. Ilyenek pl., hogy minél gyorsabb és technikásabb valaki, vagy minél több skálát ismer, annál jobb rögtönző. Ez persze nem igaz, hiszen visszafogottabb tempókkal, egyetlen pentaton skálából is óriási szólókat lehet faragni. A villámgyors le-fel skálázás önmagában nem túl zenei (bár sokaknak vonzó lehet); néha sokkal izgalmasabb lehet egy-egy jól eltalált hang, beérkezés, ritmus-foszlány, vagy ahogyan egy hangot megfog valaki. A legjobb improvizációk félúton vannak az ügyes, technikás, ötletes megoldások, és az érzelemmel teli, kifejező játék között. Ez az elegy viszonylag ritka - főként ha még egyediséggel is társul. Zenei érettség, alázat, érzékenység, és sok-sok munka - ezek az ilyen zenész legfőbb jellemzői.

Improvizálás közben az egyik legjobb élmény az, amikor az alkotó még saját magát is meglepi. Egy jó motívum, egy jó dallam, egy jó akkordcsere... Ekkor tapasztalható meg az is, amikor a tudatos zenélés találkozik az igazán spontánnal. Hogy ezt a spontaneitást mi mozgatja valójában, azt valószínűleg senki sem tudja. Ám -ha jobban megvizsgáljuk- a "tudatosnak" hitt ötletek felbukkanása szintén spontán. Egy benyomás, egy pillanatnyi megérzés, egy finom sugallat: ez a hang kell ide; ezt így fogom meg; itt most ráteszek.. ebben pedig nincs tudatos, nincs zenész, nincs "én", csak maga a zene van, ami kifejezi önmagát..


A cikk a gyakorlati résszel folytatódik: Tovább >>




CIKKEK - ZENEI BLOG

FŐOLDAL