Zene és önismeret

2017-11-13 • Bejegyzés: landmine

A különféle kultúrákban mindig is megvoltak a sajátságos utak önmagunk mélyebb, valódibb megismeréséhez. Keleten a direktebb utaknak több száz éves hagyományaik vannak (mint pl. a meditációk, a különböző ezoterikus technikák), sőt az egyik legősibb tan, a buddhizmus középpontjában is épp ez az igény áll. Ilyesmi utak Európában is léteztek, de a modernkori kereszténység és a tudományos világkép kibontakozása háttérbe szorította őket. Egyedüli kivételként talán a pszichológiát lehetne említeni, amit a materialista uralom mégis legalizált (talán, mert belátták, hogy a psziché nem kezelhető kizárólag anyagi módszerekkel).

Ettől függetlenül az önismeret nem kíván feltétlenül ilyen direkt eszközöket. Vannak közvetett utak is, amelyek ugyanolyan hatékonyak, sőt, jóval tapasztalatibbak, mint a fent említett technikák. Ilyen pl. a művészet.
A művészet nagyjából egykorú az emberiséggel. Az igény, hogy önmagunkat felfedezzük és kifejezzük, egy belénk kódolt program. A művészetben való elmélyülés analogikusan az önmagunkba mélyedésnek felel meg. Mondhatni, a kettő ugyanaz, s együtt történik - amihez a művészeti forma egy remek eszköz.

Forma és tartalom

Természetesen a művészet formai része csak egy lehetséges lépcsőfok. A zene esetében ez a hangszeres játék, a hangzás fejlesztése. Először tehát az intellektus dolgozik. Már ez is egyfajta önismeret, mert sok emberi tulajdonságot felfed. Szorgalom-lustaság, kitartás-feladás, lelkesedés-fásultság, stb. A formai rész munkája leginkább kontrollált. Az eredmény kézzel fogható.
Van, hogy ezt a formai-művészi nyelvet bámulatos szintekre emelik, az emberi képességeket helyezik előtérbe - s így (még relatív ösztönössége ellenére is) kevés a tartalmi hatás. Ennek is helye van ("az agy zenéi"), bár ilyen esetben a zene nem válik automatikusan önismereti úttá.

A fenti aspektus hamarosan tartalmi részekkel egészülhet ki, ami folyamatosan mélyülhet. Itt az intellektus már háttérbe szorul, helyét valami megfoghatatlanabb veszi át: az inspiráció, az átélés, az intuíció, a kreativitás, stb. A művészeti tartalom dimenziója az érzelem, munkája egyre kevésbé kontrollált.
A tartalmi szféra újabb önismereti rétegeket tudatosít: finomabb érzelmeket, hangulatokat fed fel, vagy alakít ki bennünk. Néha olyan dolgokat is felszínre hoz, amik a tudatküszöb alatt szunnyadtak elfedve. Utóbbiak lehetnek kifejezetten örömteliek - de akár félelmetesek vagy taszítóak is. A tartalmi szint mindig hordoz magában drámaiságot, hatása felkavaró lehet az érett befogadó számára (is). Viszont az önismeret erről szól: minden, ami vagyok, vagy ami bennem van, azzal őszintén szembenézni, megismerni és elfogadni.

Mi vár az út végén...?

A művészet, mint út (tao) idáig vezethet el. A művészet az emberé, és az emberről szól. Elsősorban a személyről. Beleértve annak minden mentális és érzelmi lényegét.
Ahogy mélyül a tartalmi dimenzió, különféle tulajdonságaink, érzelmeink, hangulataink egyre megfoghatatlanabbakká válnak. Egy-egy kifejezés rájuk aggatása már közel sem fejezi ki teljességüket és sokrétűségüket. Nézőpontiságuk eltűnik. Mintha kezdenének egymásba olvadni, eggyé válni. Az "önmagunk", amit a művészettel, mint eszközzel és úttal mélyebben megismertünk, kezd transzparenssé válni.

A zene a forma szintjén eszköz. A tartalom szintjén út és eszköz egyszerre - és végül "kijárat". A fejlődés, a szándék, a stílus: forma; a belső küzdelem, az elengedés, a felismerés: tartalom.
Ami ezen túl van, oda a művészet már nem érhet el. Ott a művészet már nem létezik, s a személy is feloldódott. Az "önismeret" oda vezet, ami ezután is fennmarad, s ami mindig is voltunk. Az önismerettel így valójában azt ismertük fel, ill. azt (az illúziót és külső burkot) hárítottuk el, amik nem vagyunk. És ami marad, az a valódi.