Opeth - Blackwater park - landmine

Opeth - Blackwater park

(ajánló)


Gondolatok a svéd zenekar ötödik lemezéről, kb. 15 év távlatából..
A korai éra legkiforrottabb lemeze, olyan komplex művekkel, mint a Leper affinity vagy a The drapery falls...


CIKKEK - ZENEI BLOG


2016-12-20 • Bejegyzés: landmine


Súlyos, valóság-közeli zene


Az Opeth a kedvenc bandám. Bár az újabb lemezeiket nem éreztem magaménak maradéktalanul (vagy nem annyira, mint a korábbiakat), azért egyelőre nemigen tudnak olyasmit művelni, amit ne fogadnék tőlük lelkesedéssel és örömmel. A zenekar agya-lelke, Mikael Akerfeldt számomra hosszú ideje a műfaj abszolút legnagyobb zeneszerzője és tehetsége. Legkedvesebb albumuk az, amelyikkel megismertem őket 2000 környékén. Pontosan emlékszem, amikor egy délelőtt megvettem a lemezt, és munkába indulás előtt még gyorsan bele akartam hallgatni. Mondanom sem kell, mennyire letaglózott a súlyos nyitó dal, és a zongorás befejezéssel olyan atmoszférát teremtettek, ami napokig (vagy inkább évekig?) kitartott bennem.

Szóval a jó zenék -mindegy, kinek mi a jó- mindig mély nyomot hagynak és megváltoztatnak bennünk valamit. Ettől olyan erőteljes a művészet és ettől olyan maradandó, ill. sorsformáló a hatása. Jelen album nem egy könnyen megrágható valami, sokat kell vele szántani-vetni, ízlelgetni, dédelgetni, mire teljesen átadja magát. A hörgős "ének" sokakat alapból elriaszt, vagy hogy túl kemény a zene, nagyon döng a basszus, a lábdob, stb.. de a dallamos részek, az atmoszférikus betétek mindent döntenek és sokaknál betalálhatnak. Az a jó az Opethben, hogy nagyon valóság-közeli. Értem ezalatt azt, hogy úgy lavíroznak a szélsőségek között, mint a való élet rajtunk-velünk. Néha szárnyalnak, néha a mocsár fenekére húznak - akár zeneileg, hangulatilag, akár a hörgés/tiszta ének kettősségében. De mindig bensőségesen, mélyen, kiszívva az élet velejét, a leglényegesebbet, a legszenvedélyesebbet és a legigazibbat.


Tízperces nyitódal...


The Leper Affinity. A döngölős, barátságtalan kezdés a szűkített-bővített akkordok váltakozásával rögtön az arcunkba csap, dehát "a nagy dolgok kezdetben csúf álarcot öltenek, hogy bevéssék magukat az emberiség szívébe"-mondja Nietzche. A hörgős hang tetézi az intenzív érzelmeket, amelyek alapvetően nem sima dühöt, hanem inkább fájdalmat, felindultságot hordoznak. Kétszólamú, megtekert, mégis dallamos gitárrifek vezetnek be világukba; szomorú, feltüzelt szóló, szinte érezni a lángok tisztító erejét, mely végigvezet életünk bűnein, gyengeségein, fájdalmain - némi feloldást azonban csak a legvégén hoz, egy mély belátás eredményeként: kiszakadtunk, csapdába estünk, itt vagyunk, ebben az alig-otthonosságban kell viselnünk saját keresztünket, s ebben kell békét lelnünk valamiképp. Gyönyörűen kidolgozott a dal, ill. ahogyan követik egymást a kifinomult, ötletes témák. A leállós rész utáni visszavezetés is nagyon ütős, és hát a vége, az utolsó rész dallama és akkordmenete hátborzongatóan szép és elsodrós. A zongorás levezető után már valamilyen más szférában vagyunk, bölcsességgel és csendes, merengős elmerüléssel gazdagova.





Drámaiság, sokszínűség, progresszivitás


Bleak. A szigorúság itt is folytatódik, de a kis akusztikus színezés, ill. a pici gitárdallamkák sok helyen (itt is) hozzáadnak egy pluszt az alaphangulathoz, amitől olyan sokrétűvé válnak a témák már önmagukban is. A dal közepén lévő kétszólamú gitárok nagyon különleges harmóniákat rajzolnak ki, ami egyébként nagyon kevés metál bandánál jellemző csak. A színes, szinte végig "akkordozós" riffek a zenekar védjegyei; érezni, hogy a zenei megközelítés teljesen harmónia-alapú, és a torzítás ellenére kreatívan ki is vannak formálva, tudatosan felépítve. A finom középrész és a gyönyörű kis blues-alapú szólócska nagy érzékenységet hordoz, és mélységes csendet teremt lélekben és elmében egyaránt.

Harvest. Nagy-nagy szomorúságot visel ez a dal, viszont érezni benne a tisztelet, a rajongás egy sajátos árnyalatát is. Az verze dallama egészen folkos, szemünk előtt északi tájak, skandináv tengerpartok jelennek meg, erdősségek, fák.. Valamint ebben a számban erősebben érezni a '70-es évek progresszív zenéinek hatásait is. Az intro-téma alatti gitárzaj szinte szájharmonikás, elfeledettséget, elnyugvást árasztva magából. A hangzások keveredése izgalmas és ügyes, akusztikus alap, többfajta díszítő sáv, zengetős hangszínek, blues-os szóló.. Martin Mendez basszusgitáros sem átlagos módon használja hangszerét, a sok mély húzás teljesen egyedivé teszi játékát, ami nem korlátozódik egy sima ritmusszekciós alapra. Külön szólamai érdekes színfoltok az albumon. Akkerfeldt itt különösen nagyot énekel; ill. a producerként tevékenykedő Steven Wilson is vokálozik néhány helyen.

The drapery falls. A kezdő mellett a másik kedvenc dalom a korongon, óriási a nyitóriff, a többszólamú harmóniák teljesen komolyzenei hatást keltenek - csakúgy, mint a témák dinamikai váltakozásai. A kis gitárzajok csodaszépek, a ködös-borús hangulat teljesen eláraszt, tudatalatti mélységekbe vezet. A 4:00-nél kezdődő dallam hátborzongató, ilyen fokú hangulati kiteljesedést nemigen hallottam még sehol. A gitárszóló is ezt tartja fenn; Mikael egyébként -amellett, hogy énekel, gitározik- sok szólót is bevállalt, amik szerencsére nem a magamutogatásról szólnak, hanem a zenét ékesítik. A másik gitáros, Lindgren szintén a dallamos szólók híve - sajnáltam, amikor kivált, szerettem a játékát. A dal második fele kissé más irányt vesz; a középrész monotonabb, repetitív riffjei a későbbi Deliverance album sajátosságai.





Birge for November. Akerfeldt nagyszerű akusztikus témájával indító dal eleje olyan, mint egy sóhaj, a végső elcsendesedés utáni vágy; a berobbanó téma, mint egy utolsó séta egy alkonyba boruló erdőben; a dal közepe, mintha összes félelmeink és csalódásaink kísértenének ránk még egyszer, utoljára; s a lezárás: miután mindennel szembenéztünk, megtisztulva hajtjuk életünket nyugovóra.. Ez talán a legborúsabb dal mind közül, és emiatt a legnehezebben befogadható is.

The funeral portrait. A riffelős, szigorú dal, melyben nincs kiengedés, sodrása végig kitart. Az előző lemezek megidézése.. Igen jól megtekert, kidolgozott témák, melyek egymásba fonódása elképesztően jó, izgalmas, mégis következetes. Martin Lopez dobos itt kiereszti magát, a sok apró pörgetés, ötletes fill, a cinek ügyes variálása végig jellemző a dalban. Lindgren arpeggiós szólója is szuper.

Patterns in the ivy. Elmélyült, merengős darab, a zongorás színezéssel egyfajta csodálattal adózik a természet felé..

Blackwater park. A végére egy több síkon mozgó szám került: eleinte ismét a többszólamú riffek hódítanak, majd egy leállós rész az éjszakai hangulattal.. félelmetes és misztikus; a gitárhangzások lenyűgözőek, az efféle tiszta vagy enyhén chrunch-os hangszínekben mindig jó volt az Opeth. A végére újra visszatér a zúzda, egy lídes riff, valamint Mendez torzított basszusának csattogása nyom le mindent és mindenkit ólomszerűen.

A hangzás teljesen egyedi és félreismerhetetlen (bár erről legfőképp a témák és a sajátos stílus "tehetnek"), a hangszínek kortalanságot hordoznak. A zenészek kvalitását nem kell ecsetelni - ám egyetlen helyen sem érzem tolakodónak, minden teljesen ízléses és egységes. A dalok nem épp rövidek, de persze nem slágerekről van szó.. inkább műveknek mondanám őket, apróbb szimfóniáknak, vagy ilyesmi. A felépítések sem szokványosak: megvannak az ismétlődő részek, de mindenhol egy picit másképpen építkeznek. A hangulat a témák sokszínűsége ellenére mégis egységesen borús, amit a borító is hitelesen alátámaszt. Így hát, aki szereti a súlyos utazásokat, biztosan nem csalódik ebben a lemezben. :)




CIKKEK - ZENEI BLOG

FŐOLDAL