Metallica - Load

2016-09-30 • Bejegyzés: landmine

Elsöprő lendület és inspiráció

Nehéz elhinni, de idén 20 éves a Load... Amikor '96-ban kijött a szóban forgó lemez, sokan eléggé megbotránkoztak. A keményvonalas tábornak kissé nehéz volt megemésztenie, hogy egy érzékenyebb, dallamosabb irányba fordult a világ egyik (méltán) legnagyobb metál bandája. Én ezzel a lemezzel ismertem meg őket, így a "váltás" nem rázott meg különösebben..:) Már elsőre is tetszett, ám csak évekkel később ért be/el igazán, és vált egyik kedvenc lemezemmé.

Ha egy szlogennel akarnám jellemezni az albumot, azt mondhatnám: 'a leghatalmasabb rock-slágerek egy albumon'. A sláger szó ez esetben persze nem valamiféle ócska, rádiós jelentéssel bír; inkább a letisztultság, karakteresség és fogósság értelmében hasznlom. Ennyi jó dallamot, riffet, refrént összehozni egy lemezen már-már pazarlás és könnyelműség (a legjobb értelemben) - s mégis, ha egy zenekarban ennyi és ekkora inspiráció feszül, azt fel kell vállalni, ki kell adni, azzal a zenei világot fel kell kavarni, sőt, el kell söpörni, s utat kell mutatni követők millióinak. Nos, kb ezt tette a 'talicska ezzel a cd-vel (más kérdés, hogy ezt kevesen érezték..).

A dalok sokszínűsége, karakteressége

A belépő Ain't My Bitch őrült, húzós főriffje azonnal elragad, James dögös hangja szigorúan és erőteljesen tolja arcunkba "kedvesen őszinte" szójátékait. A következő 2x4 bólogatós témája és Lars gyilkos, agresszív dobolása közben minden egyes hallgatásnál meglepődök, hogyan lehetett ilyen óriási hangzást összehozni..? Dinamikus dobok, Jason döngölő, kiemelt basszusa, felette a nem túlvezérelt, krémes, de mégis karcos gitársound... A dal közepén lévő belassulós rész az egyik kedvencem a lemezen, Kirk pentatonos, duplahangos szólója, alatta a bontogatásokkal hatalmas feeling, abszolút inspirált momentum, érzékeny és robosztus egyszerre. Nem lehet elmenni Hetfield blues-os elemekkel jócskán megtűzdelt éneklése mellett, ami rendkívül változatos és kifejező minden dalban.

A harmadik nóta szomorú riffjei és titokzatos szövegei elmozdítják kissé a hangulatot, s jelzik: itt bizony nem csak acélos döngölésnek, hanem sok-sok különféle lelkiállapotnak és érzésnek lehetünk fültanúi, legyen az akár emelkedettség, befordulás, kinyílás, akár öröm, fájdalom, vagy éppen gyengédség, erő, könyörtelenség... Az Until It Sleeps pl. James apja halála után íródott, ennek megfelelően rengeteg minden kavarog benne; az azt követő King nothing (a 2x4 és a Mama Said mellett a másik kedvenc - ha lehet egyáltalán ilyet kiszemelni) szembesítő szövegével, kétszólamú gitártémájával a refrénben (perakkordok) valamilyen lázas állapothoz hasonló hangulatot áraszt.

A Hero Of The Day megkönnyebbülése felüdítő folt, hogy aztán a Bleeding Me csendes szemlélődését még átélhetőbbé tegye.. nagyon jók a dal-sorrendek, következetesek és mégis természetesek. A Poor Twisted Me is amolyan többrétegű (és tempójú) dal, kissé teret enged a hagyományoknak, de az élesebb váltásoknak is. Ami nagyon színessé teszi még a dalokat, hogy mindben találni valami különleges megoldást, egy jól eltalált ötletet: egy szólóhangzást, egy furcsa váltást, gitár- vagy énekfoszlányt, egy pörgetést, egy szaggatást, egy jól kidolgozott többszólamúságot, stb. Merengés és felkavarás az érzékeny Mama Said-ben; nagyszerű a felépítés, a fokozások, a tetőpont, minden a helyén, tökéletes kifejezésmód. A Ronnie nekem picit kilóg, talán a Reloadra jobban illett volna, de sebaj :) A záró dal is leülősebb, de pont ettől jó. Finom gitáros megoldások.

Pár szó a technikai háttérről...

A zenész-dolgokról még essen néhány szó, mert van mit dícsérni ezeken is. Először is a hangszerelés.. már említettem a többszólamú megoldásokat; ami még nagyon tetszetős, az a sokféle gitárhangzás. A tiszta hangszínek, a crunch-os overdrive-ok, a stílusos szólóbeállítások, mind-mind nagyon ütősek és jól eltaláltak. Persze a technikai háttér ismeretében ez nem meglepő :) Kirk szólóiban ott vannak a hagyományok, de mégis mindben van ötlet, íz. Lars nem üt sokat, de azt kreatívan és precízen. A hangszerek hangerői arányosan lettek egymáshoz lőve, de mégis ott a nyersesség, a karc, ahogy kell. Stílusilag is nagyon színes a lemez, a húzós, metálosabb témáktól a blues-os megoldásokon át a country-ig minden van, és minden nagyon ízlésesen, stílushűen, profin tálalva. Nincs egós kidomborodás, nincs felesleges villogás, minden momentum, motívum a dalok egészének egészséges szolgálatában áll. Az összkép lüktető és izgalmas, változatos és gazdag.

Azért megértem az újabb Master of puppets-re váró rajongókat - itt most a Metallica meglépett egy merészet, ami mindig megosztó dolog.. Viszont azoknak, akik szeretik az albumot, milyen jó, hogy meglépte! :P
Nálam a lemez szinte bármikor elővehető, főleg átlagosabb napokon. Háttérnek is ideális, de még kandalló előtt ülős csendes, téli estékre is simán el tudom képzelni :) Bármilyen zenei stílus kedvelőjének tudom ajánlani, aki nyitott és egyszerűen 'jó zenék' szerint értékel. Olyan zene ez, ami nem kopik, és emberi átélésekkel, érzésekkel ajándékoz meg minden hallgatásnál.