Type O Negative - October rust

2017-10-03 • Bejegyzés: landmine

Nem mondhatnám, hogy rongyorsra hallgattam a brooklyn-i zenekar életművét; igazából még nagyon régen futottam bele az ominózus albumba, mondhatni jókor és jó helyen: egy szép őszi délután, műszaki rajz-házi készítése közben.. A további próbálkozásaim a többi lemezükkel kapcsolatban nem hoztak túl pozitív eredményeket, így maradtam ennél az egynél - ezzel viszont egészen meghitt barátságba kerültem, és az egyik legnagyobb kedvencemmé vált. Azóta nemigen telik el ősz az October Rust nélkül.

Pazar felépítés, atmoszférikus hangzás

A hülyülős kezdés után a Love you to death azon nyomban elragad, lehúz a rozsdás falevelek közé, a hűvös földbe, az elmúlás tragikus, ám mégis bensőséges világába. A zongorás, szélsüvítős kezdéssel, ill. Peter Steele fájóan búgó hangjaival igen markáns hangulati szférába csöppenünk, amire a beugró hangszeresek reagálnak a lassult, merengős tempóval - ami egyébként a lemez első részét végig uralja. A lehangolt gitárokon elsőre kitűnik a sok chorus effekt, az erős torzítás. Az igen sajátos hangszín alatt (ami mellesleg elég kísértetiesre sikerült) erősen dohog és szaggat a basszus - és ez a kombináció egy masszív, meleg, sőt perzselő stoner-es hangzást biztosít. S mindennek az igencsak gazdagon alkalmazott szintihangszínek adnak egy nagyon erős atmoszférát, egy teljesen elmerülős hangképet, nagyszerű keverési arányokkal.
A mesteri dalfelépítésekről még több helyen írok majd; ez ebben a dalban is pazar és tanítani való. A szaggatott riffekre épülő dóros verze egy remek átkötő és előkészítő témával teljesedik ki a szinte már slágeresnek mondható refrénben. A keményebb mondanivaló persze ellensúlyozza ezt, így nem kell félnünk attól, hogy valaha is viszonthalljuk a rádiókban, vagy egy őszről szóló természetfilm betéteként.. :) A dal második felére megérkezik a hangnemváltás az apró delay-es gitárdallammal, ami a refrén után egy ráadás tetőponttal ajándékoz meg.

Fokozás és előkészítés...

Az egyik legváltozatosabb dal a Be my druidess, amiben a kissé oldottabb hangulat és tempó operál a szuper énekdallamokkal, a clean-es gitárhangszínnel, a lazább dobokkal. Aztán a dal közepén történik egy teljes és meglepő hangulati (ill tempó-) váltás - amit elsőre még megszakítanak, és nem bontanak ki, csupán másodszorra. Az ilyesfajta fokozás és előkészítés a klasszikus zene legjobb hagyományait idézi. S végül Peter mormogós közjátékát követően berobban a teljes feszültségig fokozott tétel zárójelenete, ami a maga hangulati tragikumát egy (főleg a szövegét tekintve) abszurd és provokatív képpel árnyalva tolja a képünkbe. A vezérdallam amúgy gyönyörű és nagyon "ragadós"..

A Green man-ben már valamivel költőibb a megfogalmazás; a szöveg épp annyira szól a kapcsolatok mélységeiről, mint a természet körforgásáról. Az apró gitárzajok sokat teszenk hozzá a punkosabb alapriffekhez. A refrén akkordmenete a sok perakkorddal fantasztikus, aminek a dob szépen tálal alá.
A Red water a maga totálisan belassult tempójával ismét igazi gyöngyszem; finoman, nézelődősen építkezik, ködös, borús, kritikus szövegvilága ellenpontja a melegséget árasztó zenei alapnak. Újabb karakteres refrén felfokozott érzelmekkel, ill. a dal közepén utalással Beethoven karácsonyi szimfóniájára, ami a kemény riffre illeszkedik. A dal lezárása a kis gitárdallammal és a vokálszólamokkal itt is újabb tetőpontot szolgáltat, végül beleül a végtelen monotónia ölébe..

A My girlfriend's girlfriend friss vért pumpál a .. lemez közepébe: némileg pop-osabb dalról van szó, enyhe Depeche Mode és '80-as évek utánérzéssel.
A Die with me még mindig a fellélegzés dala, a borús-párás őszbe egy kis napfényt hoz.. A riffelős és "bőbeszédű", felemás érzéseket ébresztő Burnt Flowers Fallen az eddigi pillanatokat szélesíti ki; Peter talán itt énekli a legnehezebb dallamokat. A záró téma ismét nagyon üt, ezek a részek minden dalban kifejezetten ihletettek és inspirálók lettek.
A In praise of Bacchus a '96-os album folytatását, a World Coming Down-t vetíti előre: ilyesmi fura kromatikus riffekkel küzdő, ill. ironikus, de költőien megírt képekkel tűzdelt versecskéket ott találunk túlsúlyban.
A slágeres Cinnamon Girl jön be talán a legkevésbé - de az album végére szerencsére újra visszatér az első rész lassú, borús hangzása, a Wolf moon szikár, szaggatott riffjei és kitartott szintibetétei újabb erős témákat hoznak, melyeket a bús csellódallamok, ill. fretless hangok finoman választanak el egymástól.
A Haunted méltó zárás, végletekig lassult tempó, a démoni kísértés nyomain haladva.. a dal hangulata a dalszöveggel itt tényleg erős egységet képez. Az "I hate, I hate the morning" kiszáradt búgásai már-már szuicid képeket teremtenek.


Összességében a lemez első fele nagyon erős, tele mély, meleg, igazi rozsdavörös hangulatokkal, ami az őszt kedvelőknek mindenképp rengeteg élményt adhat. A szövegek persze elég sajátosak, nem árt néha elengedni ezt-azt a fülünk mellett, ha a varázst nem szeretnénk megtörni.. :) Ez az album nem egy kifejezett metál lemez, inkább alternatív hatásokkal megtűzdelt doom/stoner rock zenének mondanám, sok klassz témával, rendkívüli dalfelépítésekkel és hangulati kiteljesedésekkel. Ínyenceknek ajánlott ;)